Cord prolapse

Elnézést a sok angol címért mostanában, de már vagy kezdek elfelejteni magyarul, vagy soha nem is tanultam meg egy csomó dolgot, amit mondani szeretnék. Például ezt sem, hogy azt hogy kell szakszerűen mondani, amikor a köldökzsinór előreesik (lehet, hogy éppen így is akár, mert ez nem hangzik rosszul és pontatlanul).

Angolul is csak egyetlen egyszer volt rá szükségem, mégpedig ma reggel, amikor benyitottam az egyik páciensem szobájába egy nagy jóreggelttel, és kérdeztem, hogy redi-e a reggeli vizsgálatra. Mondta, hogy jesz, csak vécére kéne még gyorsan mennie. Ilyenkor általában továbbmegyek egy szobával, vagy ággyal, mert nem vesztegetem nagyon senki drága idejét, és a következő emberrel kezdem a napot. Most viszont, ki tudja miért csak mondtam, hogy oké és a kis tili-toli masinámra könyököltem, gondolván, megvárom, ha már vele akartam kezdeni. Nem is szarakodott sokáig, hamarosan jött ki, hogy asziszi, hogy jön ki a baba, vagy valami, de igencsak nem stimmelnek a dolgok, úgy érzi. Ilyenkor aztán szemöldök felhúz, nagy levegő, mindenre felkészülés, és végül, de nem utolsósorban a hadd nézzem következik. A látványtól csak annyit tudtam hirtelenjében mondani, hogy "Crap!!!", mert egy jó 15 centis köldökzsinórhurok éktelenkedett előttem. A kövekező, nem több mint két másodpercben pedig berohantam a sloziba meghúzni a vészriadót, a kismamát átsegítettem egy ilyen felhúzott térdű, fejbehúzós, fenékkidugós kutyapozícióba (nem az, ami a képen van, hanem pont fordítva, de olyat nem találtam), tárcsáztam a főnővérünket ("Crap!!") és az aktuális főrezidensünket ("Shit!!"), mialatt kesztyűt rántva megpróbáltam minden akadályt elhárítani a zsinór útjából, hogy a vér- és oxigénellátás így is a maximális legyen. A lármázásomra persze mindenki azonnal ott termett, megpróbáltuk az ágyat infúzióállványostul kirángatni az ajtón, a pácienst és a mindent tartó kezemet a lepedőkkel letakarva pedig a műtő felé vettük az utunkat. Én felpattantam az ágy oldalára, egyik kezemmel az oldalsó ágytámlába kapaszkodva, a másikkal pedig továbbra is a köldökzsinórt biztosítva, és röviden megpróbáltam elmagyarázni a teljesen szótlan de amúgy mindenben szótfogadó kismamának, hogy éppen mi történik és miért, közben pedig csodáltam, ahogy ő halálnyugodtan és totálisan együttműködve veszi az akadályokat. Később azt mondta, mikor ezért megdícsértem, hogy "gondoltam, így egyszerűbb, mintha pánikolnék", és tényleg az volt, mert az ő higgadtsága garantálta az enyémet is. A műtőben aztán miután átmászattuk szegényt a műtőságyra, átadtam a helyemet egy tapasztaltabb kollégának, felkapcsoltam a műtőslámpákat, szívhangot kerestünk, 120, majd aki ekkor már tartotta a zsinórt, számolt (annak a pulzálásából): esik, hatvan, igyekezzünk, oké, vissza száznegyvenre, azért csak igyekezzünk. Azt sem vettem észre, ahogy és amikor valaki rámkötött egy maszkot és a fejemre húzott egy papírsapkát, mire újra visszanéztem a kismamára, már kiterítve aludt, és mindenki csak tette a dolgát, s amikor a fődoki elkurjantotta magát, hogy éppen mit kér (nem a szikét, hanem akármilyen gyógyszert), valaki mindig azonnal ugrott, sosem egyszerre hárman, és sosem senki, ezt is megfigyeltem, hanem valahogy mindenki tudta a dolgát, szerepét, feladatát. "Születés ideje nyolcharminchét", hallottam, és akkor előhúztam a telómat, hogy visszakeressem, hánykor is telefonáltam a főnővérért és a rezidensért. 0822, mutatta a telefonom. Nem rossz.

A kismama aznap töltötte be a terhességének 27. hetét. Két napja elment a magzatvize, ezért volt nálunk, idő előtti burokrepedéssel. A baba ugyan fejjel előre volt, de még nem illeszkedett be, ezért is tudott a köldökzsinór előre esni (ok, meggugliztam közben, tényleg előreesésnek mondják:-)). Ez egy nagyon ritka jelenség, és nagyon veszélyes is, ugyanis a köldökzsinór megszorulhat, a vér -és oxigénellátás megszakadhat, ami agykárosodást, de akár a baba halálát is okozhatja, ha nincs azonnali közbelépés. Ez a közbelépés pedig általában a fent említett pozícióba való helyezést és a köldökzsinór kézzel való biztosítását jelenti, ezt is csak addig amíg a császárra elő nem készülnek, és itt aztán nincs móka, császár kell, de azonnal. Főleg egy ilyen fiatal babánál. A miénk így is némi segítségre szorult, intubálni kellett, az egyperces apgárja ugyanis mindössze 1 volt. Persze ezt nem várták tétlenül, ilyenkor oxigén, CPAP (folyamatos pozitívnyomású légzéstámogatás), egyebek, aztán végre az intubálás, ami ilyen pici babáknál (840g) nem mindig megy elsőre, de az ötperces apgárja már hatos volt, a tízperces pedig kilenc, így mehetett a koraszülött intenzívre, ahol tovább stabilizálták az állapotát. Érdekességképpen még elmondom, hogy az új dolog, hogy az ilyen kicsi babákat egy nejlonzacskóba teszik bele (rögtön abban az első percben), abba a jobb fajtába, ami vastag, és zárható, persze nem zárják be őket, a fejük kivan. Mivel semmi háj nincs rajtuk ilyenkor, képtelenek még a tesük hőmérsékletét szabályozni, és a legtöbb inkubátor is nagy még az ilyen méretű babáknak. A nejlonzacskó viszont melegen tartja őket addig is, amíg a neonatalógus orvosok és nővérek dolgoznak rajtuk, így addig sem vesztenek a testhőmérsékletükből. Egy újabb érdekes adat. :-)

Két sebtapasz

Ez a kép tizen akárhány éve hatalmas szenzációként járta be az elektronikus és nyomtatott sajtót. Én is jól emlékszem rá, amikor először láttam. Akkor még álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyesmihez egyszer szakmailag is közöm lesz.

A mai páciensemnek egy olyan műtéte volt, amiről először is azt mondhatjuk el, hogy itt az Egyesült Államokban először végezték el. Európában már többször is, de itt ma először. Tulajdonképpen nem is igazán rajta, hanem a még meg sem született gyerekén, dehát igazából az is a páciensem:-)

Már néhány éve, hogy működik a kórházunkban az osztályunk részeként a Fetal Care Institute, két olyan orvossal az élen, akik valamilyen anomáliával rendelkező magzatokon hajtanak végre életmentő műtéteket. Az egyiküket nem nagyon ismerem, mert ő kizárólag a bébikkel foglalkozik, és nem egy szerény és alázatos ember, mint a másik, aki pedig az anyákkal is, és akivel nap mint nap találkozom. Tegnap éppen erről a műtétről mesélt, amit tervezett, két rezidensnek és nekem, akik körülálltuk a folyosón, amíg ő egy cetlire lerajzolta, hogy mit hogyan fog csinálni, közben részletesen elmesélte, mi pedig tátott szájjal figyeltük.

A babának folyadék volt a tüdejében, annyi, hogy a bal tüdőt teljesen elnyomta, a szívét pedig valahova oldalra szorította. Emellett egy csomó, amit egy ér táplált, extra nyomást okozott a tüdőben, felfordítva a tüdő vérkeringését. A folyadék leszívása nem újdonság, de az nem oldja meg véglegesen a problémát, hanem csak a tüneteket kezeli, mondta. Ezért ő elhatározta, hogy a csomót szünteti meg, és az azt tápláló eret égeti el lézeres beavatkozással. Csak egyetlen baj van ezzel, mondta. Mi kérdőn néztünk rá, és azt felelte: Ezt még itt az USÁban soha nem csinálták. Ezért nem állhatott csak úgy neki, hogy ő most hozza az új szenzációt, hanem különböző tanácsok és bizottságok elé kellett vinnie a kérdést, akik aztán nem húzva sokáig az időt engedélyezték a műtétet, amire ma délelőtt sor is került. Minden jól sikerült, a babának érzéstelenítőt adtak, nem mozdult el a helyéről, leszívták a folyadékot, leégették az eret (bocsánat, hogy konyhanyelven adom elő a történetet, de csak így megy, a magam szintjén) és most várjuk, hogy a másik tüdő kitáguljon, a szív pedig visszakerülhessen a helyére. Az anyuka aztán hozzám került a műtőből, én gratulálhattam neki elsőként, igaz, az altatásból akkor ébredve még nem értette elsőre mitől estem extázisba. Meghallgattuk egy kis műszerrel a baba szívhangját, rendben volt, majd az anyuka is megivott egy liter vizet jóléte jeléül, aztán letolt egy hamburgert egy tál sültkrumplival, amit nem hányt ki, és a kezdeti gyakori méhösszehúzódásai is lelassultak, aztán elmaradoztak kis extra tokolízis hatására.

Szóval minden jól sikerült idáig. Holnap haza is mehet. Én már ma este hazajöttem, fáradtan ugyan, de teljesen feldobódva a mai nap izgalmaitól, attól, hogy ilyen csodák vannak, és a részese lehetek. Azt nem is mondtam még, hogy amíg a fenti régi fotón a méh ott ül felvágva az anya hasán, addig a mi kismamánknak összesen két sebtapasz figyelt a pocakján. Az egyik a baloldalon, ahol az érzéstelenítőt kapta a baba, a másik pedig a jobboldalon, ahol a folyadékleszívás, majd a lézeres beavatkozás történt. Nálunk először itt. Két sebtapasszal leragasztva. Bárcsak ki tudnám igazából fejezni azt, amit gondolok:-))

Bicarbonate Uterus

Avagy bicornate uterus, de annak nincs semmi értelme:-) Lehet még cornuate is, ha nem angolosan, hanem latinosan szeretnénk fogalmazni. Szóval az egyik betegemnek ilyenje volt. Illetve van. (És így is mondta, bicarbonate-nak, azért mertem viccelődni vele.) Ez egy érdekes dolog, a méhnek két része van, talán a szív alakkal lehet legjobban illusztrálni, és az egy-egy részhez tartozik az egy-egy petevezeték, meg petefészek. Így történnek azok a médiaszenzációk, hogy tratam, ikerterhesség két méhből! Persze se nem ikrek, se nem két méh, de a laikus számára mégis. Ennek a lánynak csak egy volt, viszont azt érdekes volt látni, ahogy minden inkább a jobboldalra tendálódott, hiszen azon az oldalon fejlődött a magzat. A baloldal ilyenkor megmarad eredeti méretében, a jobboldali viszont fejlődésnek indul, és nő, ameddig tud. Általában nem túl sokáig, ha a 34-36-ig hétig eljut, az már csúcsteljesítmény. A méh ilyenkor majdnem szívalakú, s a szivecske egyik felében nő a magzat. A pocak tényleg érdekes, ahogy kissé csálén áll. Az is előfordul, hogy az egyik rész teljesen jól működik, a terhesség majdnem végig rendesen kihordható benne, a másik rész pedig fejletlen, és ha a terhesség azon az oldalon történik, sajnos nem tud sokáig nőni, mert nincs hova. Ilyenünk is volt már sajnos, az első gyerek szépen fejlődött 36 hetes koráig, aztán megszületett, és minden rendben volt vele. A második viszont a másik oldalon fogant és próbált nőni, de a 20. hét után már nem ment. Az az oldal nem tudott tovább nőni, a babának nem volt hova fejlődni, és őt elvesztették.

Kialakulásának oka igazából születési rendellenesség. Magyarul, akinek dupla méhe van, az így született, és nem időközben alakult ki valaminek a hatására. A kislánymagzatoknál fejlődésük során a méh a két petevezetékből alakul ki, amelyek összenőnek, és egy üreges szervet alkotnak aztán középen, ebből fejlődik ki a méh. Ha nem sikerül teljesen összenőniük, a méh megosztott lesz, és ezért alakul ki a dupla méh. Persze ennek több variációja is lehet, vagy két kisebb egyforma rész, vagy ahogy az előbb említettem, az egyik viszonylag normális, míg a másik elcsökevényesedett. Ezzel a kondícióval, vagyis az ilyen szív alakú dupla méhhel nem igazán lehet mit tenni. Van amivel viszont lehet, és ezt

gyakran összekeverik, pedig két különböző dologról van szó. Az egyik ugye ez az ún dupla méh, amiről egész végig beszéltem és fogok is még. A másik változat, amikor igazából egy méh van, de belül van egy extra fal, ami a méhüreget kettéválasztja, és ezért nem engedi a magzat fejlődését. Ennél az esetnél műtéti úton ki lehet venni ezt a válaszfalat, és akkor esély van a további normális terhességre. Ugyanezt a bicornuate méhhel nem lehet megtenni, már csak azért sem mert anatómiailag is két különböző állapot. A képen itt oldalt ez jól látható.

Az ilyen terhesség gyakran végződik császárral, főleg, ha a baba a méh felső részében ágyazódik be, mert ugye ott van hely, ott nő, és nem fordul be fejjel előre, mert nem tud. Az is előfordul, hogy kis súllyal születik, mert képtelen rendes ütemben nőni a kisebb helyen, vagy egyszerűen csak koraszülött lesz, mert a méh elérte a kapacitását, nem tud tovább tágulni, és beindul a szülés. Az is lehetséges viszont, hogy minden egyes további terhességnél a méh egy kicsit tovább képes tágulni, és a babát tovább lehet hordani.

Van amelyik terhesség ebben a kategóriában teljesen komplikációmentes, és csak a szülésnél veszik észre a deformitást, van amelyiknél viszont sokféle komplikáció előfordulhat. A leggyakoribb a terhesség alatti vérzés, amit okozhat a tágulás, hegek, vagy egyszerűen ki tudja mi, de tény, hogy a vérzések veszélye gyakoribb. A többi pedig a már említett vetélés, gyakori görcsölés és a fenyegető koraszülés.

És a nagy kérdés ilyenkor mindig a mit lehet tenni. Csak a magánvéleményemet mondom, mert mást nem tudok. Nagyon jó orvost keresni, akiben az illető megbízik, valamint olyan fórumokat találni, ahol hasonló problémával küzdő nők beszélnek a saját sztorijukról. És remélni a legjobbakat, mert sok jól végződő történet is van.

Azok a rezidensek...

Egyetemi kórházban dolgozom, ami azt jelenti, hogy tele vagyunk rezidensekkel, orvostanhallgatókkal, tanuló nővérekkel, és mindenki olyasmivel, aki valaha is az egészségügyben akar dolgozni, mert az összes ide jár gyakorlatra. A rezidensek már valamivel több hatáskört kapnak, mert ahogy kireppennek az orvosi egyetemről, megkapják a Doctor of Medicine címet, és az már felelősséggel jár. Ugyanakkor még igazából mindig tanulnak, vizsgáznak ebből abból, de az MD betűk már ott vannak a nevük mellett, és Dr X-nek is szólítjuk őket. Többnyire. Én eleinte elvből mindenképpen ezt használtam, végülis megdolgoztak érte, na meg biztatásul, mert látom az arcukon, hogy egyből magabiztosabbak, ha így szólítom meg őket, és szeretek örömet okozni. De ahogy jobban megismerjük őket, és ahogy itt nőnek fel a kezünk alatt gyakorlatilag, ez néha elmarad, és jönnek a sima vezetéknevek, majd a keresztnevek, és aztán neadjisten a becenevek is olykor. A nővériskolánk az orvosi egyetem mellett van, és havonta egy óránk volt is közösen annak érdekében, hogy megtanuljunk majd együtt, egymás mellett és egymással dolgozni. Ez a nagy interdiszciplináris szakkör magába foglalta még a patikus, a fizikoterapeuta, és a szociális munkás hallgatókat is a nővérkéknek és orvoskáknak készülők mellett.

Errefelé már múlóban van az az old school nézet, hogy az orvos az atyaúristen, a nővérke pedig az ő lepedőakrobatája, a többiek meg senkik, hanem igenis sulykolják a team munkát, és azt, hogy mindannyian ugyanannak az elefántnak a különböző testrészei vagyunk, ki ezért, ki azért, más-más feladatokkal és hatáskörrel, de mindannyian a betegeink biztonságos és mielőbbi gyógyulása érdekében és ezért együtt kell, hogy működjünk. Ez több-kevesebb sikerrel működik is.

Azt is látom, ahogy ebben a nagy csoportdinamikában minden tag igyekszik megtalálni a maga helyét, szerepét, imidzsét, és azt, hogy akkor most hogy viselkedjen a másikkal, hol vannak a határok, és hol van a helye a hierarchiából a kollaborációba hajló egészségügyi modellben. Minél magasabban volt régebben, ez annál most nehezebb, hiszen a presztízst tartani kell, ugye, mindenáron.

Nézem, ahogy a rezidenseink viselkednek. Ahogy először idejönnek, elsőévesként, akár csupa ötös vizsgával, de nulla tapasztalattal, és itt most aztán nem esettanulmányok vannak, hanem hús-vér emberek. Eleinte abszolút tőlünk függenek, egy elsőévestől nem is lehet megkérdezni, hogy akkor most mit csináljak, hanem azt kell neki mondani, hogy akkor most ezt csinálom, jó, és akkor ő megkönnyebbülten rámondja, hogy jó. Van amelyik azt mondja, nem tudom, meg kell kérdeznem valakitől, és ez egy darabig ok, úgy két hétig, de aztán unalmas lesz, és ha nem rázódik bele gyorsan, akkor nem sok tekintélye marad a továbbiakra. Itt viszont a nővéren is sok múlik, mert közöttük is megvannak azok, akik élvezik, hogy itt ők vannak előnyben és ezzel vissza is élnek. És ha nem segít a kezdő orvosnak, hanem rendszeresen bealázza, akkor abból hasonló katasztrofális kapcsolat lesz, mint egy bunkó orvos és beszari nővérke kombinációjából, és amellett, hogy az összes fél stresszes és idegbajos lesz, a betegek járnak a legrosszabbul.

Szóval éldegélünk a rezidenseinkkel, növekedünk együtt a nagy munkában és a tapasztalatban, egyikükkel könnyebben, másikukkal nehezebben. Négy évfolyam van belőlük, kb 6-8 emberrel egy évfolyamban, megvannak a kedvenceink és azok is, akiket tolerálunk. A kedvenceket azért szeretjük, mert meg lehet szólítani őket anélkül, hogy hisztirohamot kapjanak, mert odafigyelnek arra amit mondunk nekik, és bíznak is bennünk, mert ésszerűen és praktikusan gondolkodnak, és mert a páciensekkel is emberként bánnak. Ők nem küzdenek a tekintélyükért, mert pusztán az előbbi felsorolástól megvan nekik, és nemcsak szeretjük, de tiszteljük is őket. Akiket tolerálunk, azok pedig vagy nem tudják hogyan viselkedjenek velünk, ezért mi sem nagyon, vagy egyszerűen annyira éretlenek, hogy elég nehéz mit kezdeni azzal, amikor hangosan vihognak, az új tetkójukat mutogatják körbe, esetleg a kétszázkilós, műtősruhából kilógó seggét rázza, amikor elmegy előttünk.

A másik nehézség, hogy mi, akik 12 órát együtt vagyunk a betegekkel, a szobájukban, az ágyuk mellett, a lelki szemetesládáik vagyunk, sőt, a lelki megnyílás mellett azt is bevallom, nem nagyon volt még olyan testnyílásuk, ahol ne lett volna a (szigorúan gumikesztűs, de azért akkor is) kezem, szóval mi úgy néhány hónapos munkaviszony után nem a könyv szerint gondolkodunk és cselekszünk többet. Az orvosaink, illetve a rezidenseink (akik ugye nyilván szintén orvosok, de ott vannak még a főorvosok és adjunktusok is, akiket még nem is említettem, de ebben a posztban nem is fogok) pedig még negyedéves korukban is könyv szerint gondolkodnak a legtöbb esetben. Mi ugyanis dolgozunk, ők pedig még tanulnak; mi egyszerre 2-4 beteget ápolunk, míg ők az egész emeletre felügyelnek, ahol három osztály is van (terhespatológia, szülészet, és a baba-mama), és elismerem, hogy így tényleg nehezebb, és hogy tényleg elsősorban azért vannak itt, hogy megszerezzék azt a tapasztalatot, amivel talán elég lesz majd elboldogulniuk egyedül is valahol. Ez az átmeneti időszak ad már valamennyi felelősséget a kezükbe, azonban (bár lehet, hogy ez csak a mi kórházunk) még megengedi nekik az egyetemista feelinget is, főleg, amikor még amúgy is fiatalok és szinglik, egy pillanat alatt a gray's anatomy-ban találhatjuk magunkat, ha nem vigyázunk.

Az egyikük hívő keresztény, és orvosmissziós utakra jár a harmadik világba hacsak teheti, és nem átall imádkozni egy beteggel, ha úgy kerül rá sor; a másiknak hat gyereke van, az egyik háromévesen meghalt, és bokáig érő nadrágban jár iszonyúan rosszul öltözve, de rengeteget dolgozik; a harmadik korkedvezménnyel végezte az egyetemet, mert olyan okos, de emellett olyan éretlen, mint egy tinédzser és úgy is viselkedik, viszont ha kételyeim vannak egy egy döntésről, készségesen leül velem, hogy megbeszéljük, és komolyan meghallgat; van amelyiknek csak egy arca van, mindenféle vonás nélkül, és hiába köszönök rá, elmegy mellettem, viszont ha véletlenül nem az új férjezett nevén szólítjuk, azonnal hisztirohamot kap; van amelyik egy latin díva és csendes is, már azt hinnénk, okos, de csak felszínes dolgokért képes lelkesedni, mint pl valami jópasi színész, akkor megjön a hangja; van a kétszáz kilós, akinek az a poén, ha minél szörnyűbben néz ki, ugyan van családja, mégis azt hangoztatja, hogy látens buzi, de ha az ebédlőben találkozunk, azonnal kifizeti az ebédemet; van, amelyik kisnővésű, megtévesztően aranyosnak és kedvesnek tűnik, de lány létére akkora modortalan tahó paraszt, amit még nem hordott a hátán a föld; van aki tényleg egyenesen az óvódából jött, és csak cicahangon beszél, általában csacskaságokat, nagyon közvetlen velünk, de orvosként totálisan használhatalan; és folytathatnám a sort, elég színes a paletta. A mellékelt fényképek nem csupán illusztrációk, hanem a felhozatal egy része, igazi valójukat megmutatva, és nemcsak munka után, hanem azalatt is teljesen hiteles ábrázolás róluk.

Mommy makeover

Ezen a kifejezésen fel vagyok háborodva minden anyuka nevében, akárhogyis néztek ki a szülés előtt, és néznek ki utána. Mert ez a kifejezés a plasztiksebészet szótárában mindazt jelenti, hogy a terhesség, majd szoptatás alatt megnőtt, azonban mindezek után kinyúlt és elcsüggedt melleket újra feldobják, a szintén megnőtt, csíkosodott, majd a szülés után csak kinyúlva és szintén elcsüggedten szontyolodó megereszkedett hasfalat egy bugyi alatti vágásba begyűrik ugyanazzal a lendülettel, és magában hordozza azt az ítéletet, hogy egy nő nem változhat meg pusztán attól a röpke és elhanyagolható ténytől, hogy amúgy egy életet hozott a világra, hiszen az mindegy, az viszont rohadtul nem, hogy ezután hogy néz ki.

Félreértés ne essék, egyáltalán nem azzal van a bajom, hogy valaki a különböző, és akár pusztán csakis a szüléstől megváltozott testrészeit újra ugyanolyannak, vagy esetleg még jobbnak szeretné tudni, mint azelőtt volt. Csak ne így hívják már. Amikor gyereke lesz valakinek, onnantól már nemcsak egy bombanő, hanem anyuka is, vagy mami. Onnantól a cici nemcsak apáé, hanem a babájé is, az egyik így strapálja le, a másik úgy. Az isteni öl, a has, ami feszes és nadrágból büszkén kikandikálós volt, megnő a csoda, az új élet kedvéért, megreped, kicsíkosodik, majd kevésbé megy vissza és akkor már nadrágból (valószínűleg több számmal nagyobból) kilógós lesz. De nem ám feleslegesen, hanem azért, amit és akit mind a ketten (na jó, az egyikünk tuti biztosan) akart és elemi ösztönel vágyott. Nekem annó az egyik legkedevesebb bók volt, amikor egy ismerősöm azt monda: "Olyan anyukás lettél! :-)". A gyerekeim nyolc hónaposak voltak. Híztam, szoptattam, két számmal nagyobb ruhákban jártam és boldog voltam.

Azt is teljesen normálisnak tartom, hogy ez a hánimún időszak alábbhagy, és lassan zavarni kezd a kinyúlt bőr, a nagyobb has, a lógósabb cici, és az anyuka mellett újra feltámad a nő, aki szeretne vadítani, hódítani, elkápráztatni. Miért is ne szeretne? De muszáj a kettőt versenyeztetni? A nőt és az anyukát egymás ellen kijátszani? Nem lehetne az anyukákat békén hagyni, és nem anyuka-átváltoztatásról beszélni, hanem nevén nevezve a dolgokat has- és mellplasztikáról?

Igen, a gyerekszülés fizikai változásai a plasztiksebészet paródiája, de a plasztiksebészet ne legyen már a gyerekszülés természetes testi változásai feletti ítélkezés. Az anyukát nem kell átváltoztatni, mert az úgy szép, ahogy van, legalábbis a gyereknek, dehát kinek is az anyukája? Nekik mindegy a csíkos has, a lógós cici: a meleg öl és a cici tartalma a fontos, és az anyukának is mindegy, mert abból a hasból hozott létre, abból a ciciből táplál, és azokhoz ölel.

A nőnek nem mindegy. A nőnek a külső is számít, jogosan és érthetően. A nő vissza akarja kapni a lapos hasát és a feszes cickóit. És az vesse rá az első követ, aki leszarja hogy néz ki! De még asse.

A plasztiksebészet viszont szálljon le az anyukákról, és azt, ami szent ne alázza le, hanem hagyja meg a maga szentségében, és a figyelmét inkább irányítsa a nőre, (és ne szégyenlősködjünk, férfira is) akinek szüksége van rá. Szerintem ez a kettő nem mond ellent egymásnak, csak éppen nem keveri össze a szezont a fazonnal. Sőt, én odáig is elmerészkedek, hogy megfér a nő hiúsága az anyukák törődésével, és igen, amelyik be akarja tűrni a hasát, és felperdíteni a cicijeit, azoknak hajrá, és ha így döntenek, ne ítélgesse őket senki. Viszont az anyukákat se, főleg nem ezzel az anyuka-átváltoztatós megnevezéssel. Szerintem a srácaim baromira bepipulnának, ha valaki át akarná változtatni az anyukájukat, és nem tartaná őt elég szépnek. És ha az anyukájuk bedőlne az anyukaátváltoztatás ötletének, maximum ezt mondhatná a gyerekeknek: Figyu srácok, attól, hogy megszültelek benneteket, egy vén banya lettem, hájas hassal, lógó csöcsökkel, szóval mert ilyen gusztustalanul nézek ki miattatok, megyek és betűretem a hasamat és felpolcoltatom a cickóimat, és akkor olyan lesz, mintha mi se (vagyis ti) történt(etek) volna. Számomra a "mommy makeover" kifejezés kegyes-mázas hazugságai így hangzanak teljesen őszintén.

Viszont ha a nő, aki amúgy az anyjuk is, úgy dönt, hogy betűri a hasát, feldobja a cickóit, mert ő így szeretné, és ettől jobban érzi magát, és nem az anyuka változik át, hanem a nő változik vissza, az a dolgok nevén nevezése, és nem is biztos hogy a gyerekeknek sok közük van hozzá - mert nem miattuk történik, hanem a nő miatt, és nem az anyukának (még kevésbé a gyereknek) van erre szüksége, hanem a nőnek.

Ez nem skizofrénia, hanem a dolgok megkülönböztetése. A nő vélt testi fogyatékosságaiból adódó kisebbségi komplexusát és növekvő gátlásait nem kell az anyaság normális változásaiba beleszőve olyan cukormázba mártogatva tálalni sem a világnak, sem a gyerekeknek, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. A plasztiksebészet szálljon le az anyukákról! Vagy ezt már mondtam? Maradjon meg a nőknek, a férfiaknak, azoknak a felnőtt embereknek, akiknek valamilyen vélt vagy valós problémájuk van azzal, ahogyan a saját testüket látják, és orvosolja azt a legjobb tudása szerint. A mommy makeover egyetlen üzenete a gyerekek számára az, hogy az anyukád csúnya. (Azért keverem ebbe bele a gyerekeket, mert az anyuka szó ugye alapvetően feltételezi a gyerekkel való kapcsolatot.) És a felnőtt nő, aki nem tud úgy tekinteni magára mint régen, ne hagyja hogy a marketing belekeverje az anyaságát és a gyerekét olyasvalamibe, ami tulajdonképpen az ő saját problámája és magánügye. A gyerek felnéz az anyjára, szereti, feltételek nélkül, kinézettől függetlenül, nem érdemli meg, hogy ezt elvegyék tőle. A felnőtt pedig ezt azzal segítheti, ha nem hagyja az anyukaságát elvenni sem a gyerekétől, sem önmagától, hanem őszintén szembenéz a saját problémáival, és ha a gyereknek erről mégis beszél (bár azt sem nagyon gondolom, hogy kellene), mondja meg neki, hogy ez a saját, személyes döntése, amit megküzdött, és így akar megoldani.

Egyébként van még rosszabb is, arról már nem is írok, nehogy a témát eltereljem, de belinkelem, hogy szörnyülködni mégiscsak lehessen....

Kezelés után

A hotel baromi unalmas volt, de nem tartott örökké. A gyerekeim hiányoztak nagyon, de kockáztatni semmiképpen sem akartam. Így aztán aludtam, olvasgattam, bevásároltam nekik a neten a nyárra, telefonáltam és jó sokat ittam, hogy hamar kipisiljek mindent. A vécét azért így is lehúztam kétszer, mert ha már ezt mondták, csak nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy így kell lennie, műanyag evőeszközökkel papírtányérokból eszegettem nulla étvággyal, de fizikailag teljesen normálisan éreztem magam, semmim nem fájt, nem voltam gyenge, nem voltam rosszul, nem hullott ki a hajam, nem nőttek ki újabb végtagjaim, és gyakorlatilag semmilyen mellékhatása nem volt a kezelésnek. Lelkileg ugyanezeket már nem tudnám elmondani, de lassan alakul a dolog abból a szempontból is.

Egy hét után már dolgozni is visszamehettem, és kezdtem magam jobban érezni, habár még voltak rosszabb napjaim. Hat hét múlva vissza kellett mennem az endokrinológushoz, aztán újabb vérvételre, mert ezt most gyakran ellenőrizni kell, hogy hol állnak a pajzsmirigyhormonjaim, változnak-e és merre. Reménykedtem a legjobbakban, másképp nem is tudok létezni, annak ellenére, hogy robbanásig fel tudom idegesíteni magamat azon, hogy most mi van, mi lesz, de az orvos szerint ez csak a pajzsmirigytúltengés velejárója, mármint hogy feszült vagyok és ideges, de ha majd minden leletem újra a normális határokon belül lesz, akkor én is újra normálisnak fogom magam érezni, és az életem is visszaállhat a régi kerékvágásba. Alig várom.

A hathetes laboreredményem már alakul, a T4 normális volt, a THS azonban még mindig túl alacsony, mondhatni alig változott, 0.005-ről 0.007-re. Ezen megint eszkalálásig húztam magam, széttúrtam a netet, a könyveimet, agonizáltam, őrületbe kergettem a családot, aztán eszembe jutott Bea, a magyar rezidens barátném a kórházból, és este tíz óra ide vagy oda, felhívtam, hogy azonnal értelmezze az eredményeimet. Megtette, megnyugtatott, hogy a jó úton haladok, de ez még csak másfél hónap volt, és legalább mégegyszer ennyi kell valami szignifikáns változásig, különben is, az egyik fele már jó, a THS pedig még sokáig alacsony maradhat, mire elindul felfelé. Hálálkodtam neki, hogy segít megőrizni a maradék józan eszemet, és megfogadtam, hogy többet nem megyek pénteken orvoshoz, vagy laborba, mert akkor hétfőig bolondokházát csinálok a lakásunkból, aztán megnéztem néhány Így jártam anyátokkal epizódot és elmentem aludni.

Hétfőn az endó doki telefonált és elmondta ugyanazt, amit Bea péntek este, és amikor okosan bólogatva értemeztem, akkor megdícsért, hogy milyen normális vagyok és látszik, hogy profi nővérke vagyok, aki érti a témát, és nem sikongat végig egy ilyen beszélgetést idegbeteg módjára, látszik, hogy tényleg javulás van. Huh, de mekkora, gondoltam, de csak képmutatóan bezsebeltem az elismerést az őszinte gyónás helyett.

A következő laborvizsgálat pedig újabb hat hét múlva lesz, addig igyekszem csendes vizeken evezni. A terv egyébként az, hogy nem várjuk meg a totális alulműködést, hanem még időben elkezdem a levotiroxint, nem is a legalacsonyabb dózissal, hanem a súlyomnak megfelelővel, aztán gyakorta laborozunk, hogy a lehető leghamarabb beálljon a normális hormonérték, és aztán ott meg is maradjon. Ezt a gyógyszert életem végéig kell majd szedni, minden reggel, és ez a szintetikus pajzsmirigyhormon pótolja majd az eredetit, amit a már haldokló pajzsmirigyem nem képes tovább termelni, és akkor így ezzel a módosítással továbbra is normálisan élhetek - ebből a szempontból.

(A linkekkel még tartozom, de már dolgozom rajta.)

Rádioaktív jódos kezelés

Sehol sem találom a laborleleteimet, pedig be akartam írni a pontos eredményeket a rend kedvéért, de nagyjából sikerült visszaemlékeznem rájuk. A THS-t említettem, az valamiért pontosan rögzült, talán mert elég ijesztő volt, a T3 hét körül volt, a T4 pedig jóval kettő fölött, talán 3-4, ilyesmi. Nyilván nem azért tudtam, mennyire szarok az adataim, mert egy zseni vagyok, hanem mert ott volt a normális határérték is mellettük.

A pajzsmirigy egy érdekes dolog. Ugyanis a THS minél alacsonyabb, annál valószínűbb a pajzsmirigyhormon túltermelése, minél magasabb, annál esélyesebb, hogy nem termel eleget. Ez azt jelenti, hogy nagyon alacsony THS-val az embernek pajzsmirigytúltermelése van, nagyon magassal pedig alultermelése. Mire ezt az endo doki elmagyarázta, már rég tudtam, mert obszesszív vagyok, és az egész hétvégémet azzal töltöttem, hogy a könyveimben, valamint a normálisabb netes oldalakon utánanézzek mindennek. A kérdés már csak az volt, hogy akkor mi legyen.

Az első lépés egy pajzsmirigy szcintigráfia volt, vagyis az izotóp vizsgálat. Nem fogom sem áltudományosan, se tudálékosan leírni mindezt, amúgy is izzadok attól, hogy mindennek meg kell keresnem a pontos magyar megfelelőjét, inkább csak leírom, laikusan, hiszen így vettem részt az akcióban, hogy milyen is volt. (Viszont remek linkeket tudok, azoktól, akik hozzáértőbbek, itt-ott bedobom majd.) Ahogy átléptem az ajtót, amire rá volt írva, hogy radiológia, már félig a másvilágon éreztem magam, a váróteremben pedig csak néhány öreg üldögélt, oxigénpalackokkal, kerekesszékben, mintegy megerősítve az iménti fóbiámat. Szóval nem minden feszültségtől és fosástól mentesen befeküdtem ama nagy gép alá, amiről próbáltam egy hasonló fotót is mellékelni, habár az igazi sokkal félelmetesebben nézett ki.

Előző nap kaptam egy kapszulát amiben éppen annyi jód volt, hogy az kellemesen elhelyezkedjen a pajzsmirigyemben anélkül, hogy bármi egyebet tegyen (pl kárt), és így ki tudja mutatni, hogy mekkora, hideg-meleg, hogy néz ki, és vajon mi okozza a túltermelést. A fickó aki csinálta, nagyon rendes volt, mindent jól elmagyarázott mi fog történni, miért, és főleg mennyi ideig, hiszen az a legfontosabb ilyenkor, amikor egy masszív klausztrofóbiás egyén egy többmázsás gép alatt fekszik, úgy kb öt centire a lencséktől, hogy mindent pontosan tudjon, különben megbolondul. Nem utolsó sorban nagyon jól is nézett ki, így legalább a felkarján való elmélázás elterelte a figyelmemet. De azért így is szar érzés ez az egész, őszintén bevallva, 37 évesen egy bazi nagy műszer alatt fekve, találgatva, hogy ez most mi es miért történik, és majd mi lesz ezután... hát nem egy vidám mulatság.

Összesen talán egy óra volt a több aspektusból elkészített fényképek időtartama, kisebb szünetekkel a józan eszem megőrzése érdekében, de a jópasi nem volt hajlandó elmagyarázni azt, hogy melyik ábra mit is jelent, mert ezt tilos nekik, csak az orvos interpretálhat, ezért aztán igyekeztem mentális imidzset készíteni, hogy majd a gugli barátom képkeresőjével menjek valamire. Nem okos ötlet. Egyrészt, mert aki dilettáns a témában, az mindent sokkal rosszabbnak lát, mindent beleolvas, és nem hogy okosabb lenne az ilyen módon szerzett tanulmányoktól, de a szó szoros értelmében hülyébb lesz. A saját betegeimnek is mindig elmondom, hogy ne az internetről szerezzenek medikusdiplomát, vagy ha már igen, akkor csak kivételes oldalakat tüntessenek ki a figyelmükkel, és mielőtt elolvasnák a tartalmat, nézzék meg az impresszáriumot előbb. De hiába, amikor az ember kétségbe van esve, akkor minden fűszálba bele akar kapaszkodni, akármilyen is az.

Így aztán kibekkeltem a hétvégét, és megtanultam, hogy milyen is az, amikor rohadt idegesen nem aggódok semmi miatt. (Például az Így jártam anyátokkal sorozat elejétől végéig való megnézése segíthet.)

Hétfőn telefon az endokrinológustól, hogy menjek be hozzá úgy egy hét múlva. Újabb tortúra: az sok vagy kevés? Ilyen hamar látni akar, mert haldoklom, vagy ennyire ráér, mert semmi bajom? Azonnal adják ide a lehető leghamarabbi időpontot! Ami éppen egy héttel későbbre sikerült, így ezeket a gondolatokat tovább virágoztattam addig is, nem részletezem, csak talán annyit említenék, hogy a tízen, -és huszonéves (és amúgy meg mindenkori) most vajon miért nem hív fel klasszikusa kismiska maradt a repertoáromhoz képest.

A másik két másodperc alatt hisztériává fejlődött fóbiám egy esetleges pajzsmirigyműtét volt. Apukámnak már volt egy ilyene, de ő azért bőven ötven fölött volt, míg én csak így érzek, mintha már ott lennék, de papíron még nem ez a helyzet. Másokat is láttam már pajzsmirigyműtét heggel, de magamat nem szeretném. Teljesen mást szeretnék. Utánaolvastam a kezelési lehetőségeknek, amiket most meglehetősen egyoldalúan fogok illusztrálni, úgy ahogy például a saját betegeimnek soha nem tenném:

Vannak az antipajzsmirigy tabletták, amiket évekig kell szedni, és akkor elkezdenek hatni, beállítják a hormontermelést, viszont elég sok és nem kellemes mellékhatásuk van, például májkárosodást okozhatnak. Sem ez nem tetszett, sem az évekig tartó kezelés. Persze több orvos részesíti ezt a verziót előnyben, főleg, ha a pajzsmirigy túltermelés a Graves kór miatt alakult ki, szerintük ez célravezetőbb kezelés. Rövid ámde annál velősebb kutatásom a témában nem győzött meg erről, de attól még lehet igazuk.

Van ugye a műtét, amit itt nem alkalmaznak azonnali megoldásnak, mint annak idején otthon, mikor apukámat műtötték, de ezt ugye én ekkor még nem tudtam. Az endokrinológus mindenesetre azonnal közölte, hogy erre nem lesz szükség, sem az állapotom miatt, sem pedig azért, mert vannak jobb megoldások is. Ez a hír már fél gyógyulás volt. Persze van, amikor szükség van rá, pl ha a pajzsmirigy már túl nagyra nőtt, vagy esetleg daganatos, és azokat el kell távolítani. Nem veszélytelen műtét ez, mert sokminden apró, de annál fontosabb szervecske sérülhet közben, akár véletlenül is.

Végül, de egyáltalán nem utolsó sorban pedig ott a radioaktív jódos kezelés, ami szörnyen egyszerűnk látszik: be kell venni egy radioaktív jódot tartalmazó kapszulát, lenyelni, aztán jóvan. A jódos sugárzás szépen (?) lassan megöli a pajzsmirigyet, úgy jó néhány hónap alatt, és ezzel vége is a borzalmas betegségnek. A kezelés után viszont egy csomó dologra kell figyelni úgy egy hétig (szakirodalom szerint ez változó, hogy 3-4-5-6 nap, de a max. egy hétben mindegyik egyetértett). Az endokrinológus doki szerint ezek az elővigyázatosságok leginkább az eső három napban fontosak, mert addigra a vese kiüríti a szervezetből a sugárzó jódot. Vagyis kipisilem. Nem egyszerűen persze, mert jó lenne nem ugyanazt a vécét használni, mint a család többi tagja, akkor is 2-3-szor lehúzni, az ülőkét pedig lemosni. Fém evőeszközöket ne használjak, amúgy is inkább csak az eldobható papír tányérokat és műanyag evőeszközöket; ne mosogassak, de főzzek, ne aludjak senki mellett, ne legyek gyerekek és terhes nők közelében... Hát ez téllek baromira egyszerű, ugyanis nagyjából ez az életem, amit most egy mondatban elmondott. De mindegy, a gyors gyógyulás érdekében bármit. Ja, bocs, de azt még elfelejtette mondani, hogyha a pajzsmirigy ki lesz irtva, akkor ugye nem fogja a megfelelő hormont termelni, és akkor majd átesek a ló másik oldalára, és akkor meg pajzsmirigytermelő hormontablettákat kell majd szednem. Hát ennyi a hátulütője ennek a verziónak.

Na, köszi, gondoltam, jól itt vagyok a szarban, válasszam ki, melyik destrukciós módszert akarom alkalmazni magamon. Ő bevallotta, hogyha neki kéne eldöntenie saját magáról, nem tudna egyszerűen dönteni, mindegyiknek megvannak az előnyei, hátrányai, és a választás attól is függ, hogy konkrétan mi a bajom, és mekkora, valamint mi az egyéni preferenciám. Istenem, ha a magyar egészségügy egyszer eljutna erre a szintre, hogy az orvos így beszél a pácienssel, és így döntik el közösen, hogy mi legyen a móka a továbbiakban, már érdemes volt élni.

Mint említettem, nekem ez az egész pajzsmirigy história egy hatalmas sokk volt, és esélyesen az ultimate depresszió felé sodort nagy lendülettel, ezért inkább a gyors halált választottam és a jódos kezelésre szavaztam. Azt is mondtam neki, hogy tegnap szeretném. Ő bólintott, elmondta, mire számítsak, milyen lesz, adott egy írásos-képes tájékoztatót is (na jó, fénymásolt volt, nem nehéz, fényes papírra nyomtatott, de a célnak megfelelt), majd kimentünk a recepciós nénihez, akit megkért, hogy hívja fel a kórházat, igen, most, és adjanak nekem egy időpontot jövő keddre (ezt beszéltük meg még a rendelőben), aztán ott találkozunk. Felhívta, adtak, elköszöntem, es addig megpróbáltam felkészülni addig is lelkileg arra, ami következik.

Azt elfelejtettem mondani, hogy az endo doki már az első találkozás első tíz percében adott egy kis dózisú vérnyomáscsökkentőt (Propranolol, 20mg), amit a pajzsmirigytúltengés tüneteinek kezelésére használnak, vagyis a szívdobogás, ritmuszavar, fejfájás, satöbbi, amit a nagyokos körzetim ugye nem akart, de amit azóta is szedek, és azóta sem fáj a fejem.

A kezelés tényleg rövid és egyszerű volt, bementem, a jóképű radiológus pasi és a jófej endokrinológus doki ott vártak, odaadták a kapszulát, lenyeltem, és kész is volt. Kaptam még egy kis kártyát is róla, ha netán reptérre vagy valamilyen kormányhivatalba mennék a következő három hónapban, akkor mutassam meg, hogy mindenki tudja miért indul be mindenféle riasztó. Rá volt írva a név, dózis, fajta, stb, hogy mit kaptam, mikor és meddig érvényes.

Aztán becsekkoltam egy hotelba három napra, amit a szakirodalom amúgy kis túlzásnak tart, de néha leszarom őket és a saját belátásom szerint cselekszem. A gyerekek és a magzatok pajzsmirigye annyira érzékeny, hogy az övükére is hatott volna a kis kapszulám, de ezt nem voltam hajlandó bevállalni. Sem a napi pitiáner szarakodásokat a vécével meg az evőszközökkel. Inkább magamba szállok és elgondolkodom arról, hogy az Úr miért hozta rám azt a betegséget:-)))) (Ez nem a hivatalos teológiai megközelítésem a témához, hanem az evangélikus ágenda egyik beteglátogató szövegjavaslata...)

Pajzsmirigy történetek

Nem mentem még át másik osztályra a kórházban, legalábbis dolgozni nem. Látogatni viszont annál inkább. De még csak nem is jószándékból a szegény beteg embereket, hanem szegény magam miatt az endokrinológiát. Ezért is volt a nagy szünet itt, mert ahogy visszajöttem ősszel otthonról, a fejfájásaim elég jól besűrűsödtek, volt, hogy napokig tartottak. Igazából ez már a nyáron elkezdődött, de akkor még nem ilyen intenzitással, és a dögmelegre fogtam. Most meg egy darabig a stresszre. De aztán jött más is, izzadás, menzesz kimaradás, na gondoltam, itt a vég, 37 évesen beköszöntött a klimax. A nőgyógyim persze csak megmosolygott, és mondta, hogy ezen majd úgy 15 év múlva kezdjek aggódni, legalábbis a statisztika szerint. Aztán a gyakori és erős szívdobogások, aminek semmi romantikus oka nem volt, képtelen voltam aludni, aminek szintén nem, ha azt vesszük, hogy a 12 órás meló után másra sem vágytam, ugyanakkor állandóan fáradt voltam, az energiaszintem lassan a nulla volt. A szemem is fájt, de arról mindenki panaszkodott, mert a kórház mesterséges levegője száraz, és mikor azt láttam, hogy a főnővér sósvizet fecskendez a saját szemébe egy óvatlan pillanatban, megnyugodtam, hogy ez normális. Van még tovább is, mármint a tünetek listája (pl hajhullás, fogyás, hasmenés, remegés, satöbbi), de ezeket szerencsére már nem tapasztaltam meg.

Végre aztán elmentem a körzetihez, mert ugyan nagyjából elviseltem a bajokat, de már baromira untam jeges zacskóval a homlokomon mászkálni, és hetente kiüríteni egy doboz ibuprophen-t. A doki azonban nem hatódott meg attól, hogy eltáncoltam a rendelőben a hattyú halálát, és azt mondta, fejfájásra kb három dolgot szokott javasolni: vérnyomáscsökkentőt, antidepresszánst, és valami epilepszia elleni szert. Amíg a levegőért kapkodtam, azt mondta, hogy a vérnyomásom szerinte alacsony, így azt nem ajánlja, az epilepszia gyógyszert szintén nem ajánlja, mert szerinte bármikor terhes lehetek (bakker a pasik mind hülyék, és képtelen elhinni, hogy esetleg tudok vigyázni magamra?!), úgyhogy maradjunk az antidepresszánsnál, az tuti jót fog tenni. Ha itt megmérte volna a vérnyomásomat, lehet hogy nem alacsonyozza le többet, de a vérben forgó szemeim, habzó szám és az elfehéredett ujjvégeim, amivel a karfába kapaszkodtam valószínűleg teljesen meggyőzte az antidepresszánsról. Prozak, mondta. Szedjem három hónapig, aztán jöjjek vissza, meglátjuk, mire mentünk vele. Amúgy is utálom ezt a joviális többes szám második személyt, így aztán semmi nem tartott vissza attól, hogy úgy beszéljek vele, ahogy egy dilettáns doki megérdemli.

- Ezt most komolyan mondja? Simán felír úgy egy ilyen gyógyszert, hogy majdcsak lesz valami?!

A dokit pedig ezek után semmi nem tartotta vissza attól, hogy úgy válaszoljon, ahogy egy általa kielégületlen középkorú fefájós picsának ítélt pácienssel tenné:

- Ha akarja csinálhatunk egy CT-t. De az nagyon drága, és úgysem mutat semmit.

- Nem akarom - jött elő belőlem a nővér: - Laborvizsgálatot akarok. Ahhoz mit szól?

- Hát jó, írok egyet, mondta, mint akinek ezt most éppen teljesen váratlanul saját magától jutott eszébe, és a kezembe nyomta a papírokat, mint akinek az is mindegy, hogy mit csinálok velük. A Prozák recept már a rendelő szemetesében végezte, a CT a fiókomban lapul, mert akkor még azt gondoltam, valamire csak jó lesz, a laborba viszont még aznap átmentem.

Másnap jött is a telefon, hogy azonnal menjek vissza, meg kell ismételni. Az új papírokat elküldik postán, már fel is adták. Persze azt már nem mondták, kinek a címére, mert az enyémre azóta sem érkezett meg, de csak két hetet vártam, akkor visszatelefonáltam, hogy inkább nyomtassák csak ki, adják oda a recepciósnak, és majd ebédszünetben felugrok érte. Nem tudom miért, ez a verzió mindig sokkal jobban működik, mint bármelyik másik. Így is történt. Felmarkoltam a papírjaimat, irány a labor, újabb vérvétel. Ekkor még nem tudtam, mit ismétlünk, ahogy a doki mondaná, de mindegy mentem, és a laborasszisztens lelkére kötöttem, hogy azonnal küldje vissza a dokinak. Másnap már vártam az újabb telefont: a pajzsmirigy értékeim nem jók, menjek el egy endokrinológushoz. Mi az, hogy nem jók, kérdeztem, lehetne esetleg részletesebben is? Például pontosan mik is, esetleg lediktálná? Mégsem állíthatok be úgy egy endokrinológushoz, hogy csókolom, nem jók a pajzsmirigy értékeim.... Lediktálta.

A TSH értékem az ún "undetectable" (észrevehetetlen) tartományban volt, az első vérvételkor 0.028, a másodiknál 0.005. A T3 és T4 pedig a normális értéknél jóval magasabb, de azokra már nem emlékszem. Ennyiből is világos volt, hogy ennek fele sem tréfa, és azonnal hívtam az endokrinológust, egy héttel később pedig már a rendelőjében várakoztam.

Hands of Time: Celebrating 50 Years of CPR

Karácsony a zártosztályon

Mínusz tíz fok van odakinn, az autó alig indult, pedig még tankolni is kell, de csak félig, mert hideg is van, meg elkésni sem szeretnék. Az utak tele, az autósok türelmetlenek, a bevásárlóközpontok parkolóihoz vezető út beragadva. Igyekszem kikerülni őket, és közben hálát adok a virtuális valóságért, ahol az életem nagy részét amúgy is bonyolítom, így most már a karácsonyi vásárlást is. Vajon létezem-e még idekint?

Végre odaérek, rögtön akad is munkám, Ms K-ra kell felügyelnem, akit éppen a lánya látogatott meg. Egyszer már beszélt a gyerekeiről, de még nem láttam őket. Furcsa is volt, mert bár Ms K-t jópofának tartom és jól kijövünk, mégis ő az osztály bajkeverője. Egyrészt a mániákussága miatt, másrészt meg unatkozik és mindig kitalál valami mókát magának, vagy a többieknek. Feleakkora mint én, a köpenye, amit ráadtak a földet söpri, kicsi rózsaszín sapkája a fejébe húzva és persze már a szeme sem áll jól. Remek színész is, ahogyan a remélt gyógyszerek érdekében különböző rettenetes fájdalmakat és eltorzult arcokat mutat be. Az „amilyen az adjonisten olyan a fogadjisten“ az ő esetében abszolút mérce, mindenkivel úgy van, ahogy az illető viszonyul hozzá. Akik nem szeretik, azoknak a felügyelete alatt eszeli ki a legtöbb turpisságot és hozza a legjobb alakításokat. Ő az utolsó az evéssel, s mikor befejezte, még körbejárja a többiek kocsira tett tálcáit és megeszi a maradékokat. Ami nem fér a gyomrába, azt a zsebeibe teszi. A többiektől szívbaj nélkül elkéri a sütijüket, és ők oda is adják neki, mert ők meg szeretik Ms K-t. De most ez a konyhamalac, bajkeverő, mindenféle turpisságokat kiötlő hiperaktív nénike ott ült a lányával, póz és gesztusok nélkül, érdeklődve és aggódva, mindent kikérdezve tőle, pénzt adott neki, és azt mondta, hogy nagyon szereti, befonatta vele a haját, majd csak fogta a kezét és nem volt többet senki más, csak egy édesanya, aki szereti a gyerekét, és csak arról beszélgettek aztán, hogy mikor megy végre haza.

A hangszóróból karácsonyi zene szólt, hogy emelkedettebb és ünnepélyesebb legyen a hangulat a pszichiátriai intézet nyugati szárnyában. Az üvegfalú szobában anya és lánya búcsúzott; vége volt a rövid látogatási időnek.

I don't want a lot for Christmas

There's just one thing I need

I don't care about presents

Underneath the Christmas tree

I just want you for my own

More than you could ever know

Make my wish come true

All I want for Christmas is you.

Közben S. rosszul lett, menni sem tudott, remegett és csak hányt, egyre erősebben. Z. a barátja (mert itt néha össze is barátkoznak az emberek, hogy jobb híján-e vagy a közös sors okán, de van, hogy egymásra találnak), idegesen és aggódva járkált fel alá, majd észrevette, hogy az ajtóban állok és próbálom kitalálni mi történt, de oda mégsem mehetek, mert Ms K-t kell szigorú felügyelet alatt tartanom, és ilyenkor nem mozdulhatok mellőle, de én is aggódtam S-ért. Z. végre idejön hozzám, és elmeséli, hogy S. már reggel elkezdett remegni, de mikor a gyógyszerét kérte, elutasították és azt mondták neki, hogy menjen, feküdjön csak le, majd attól jobban lesz. Nem lett jobban. Tovább remegett, a mellkasa szorított, hányt, mindene fájt és borzasztó rosszul nézett ki. Ez azért is volt feltűnő is meg furcsa is, mert az elmúlt napokban már teljesen jól volt, mosolygott, beszélgetett, inkább a társalgóban ült a többiekkel, mint a szobájában aludt és persze ez még nem a hepiend volt, de az állapota stabilizálódni látszott.

S. fiatal fiú, depressziós, alkoholista, drogos, és öngyilkos akart lenni. Ahogyan az apja is depressziós, alkoholista és drogos volt, s aztán öngyilkos is lett. Az első napokban ő is szigorú felügyelet alatt volt a szuicid elképzelései miatt, minden lépésénél valakinek ott kellett vele lennie. Igaz, nem sokat lépett, begyógyszerezve végigaludt pár napot. Aztán jobban lett, egyre többször láttam a társalgóban, majd egyszer megkért, hogy segítsek neki a ruháival, azóta beszélget velem. Rendes gyereknek látszik, csak nyomorult lehet így felnőni, és úgy tűnik, sajnos nincsenek kötélből az idegei.

Make my mommy's life a song;

Keep my daddy safe and strong;

Let me have them all year long;

That's what I want for Christmas.

Végre odahívtak hozzá egy nővért, aki nemrég érkezett meg, és aki adott neki valamit, amitől aztán kicsit jobban lett, és abbamaradt a hányás. Z. azonban tovább dühöngött és a máskor mindig készséges és szelíd ember iszonyúan felháborodva mondta a magáét azokra, akik hagyták a barátját szenvedni.

Z. is hasonlóképpen indult az osztályon, néhány nap kábultság, lassú, de látványos felépülés, és kimerészkedés a többiekhez, és jól összebarátkozott S-sel. Ő is öngyilkosakart lenni. Amikor a szüleinek elmesélte, hogy ő tulajdonképpen meleg, azok nemcsak nem örültek neki, de meglehetős rosszallásukat fejezték ki, majd megromlott a kapcsolatuk emiatt. Próbált a kedvükre tenni, megnősült, de az nem működött így, és hamarosan vége is lett. Nemrég elvesztette a munkáját, majd emiatt a lakását, depressziója felerősödött, és nem akart semmi mást, csak nem lenni. Mégis, magától jött be és segítséget kért.

Ezek a barátságok nagyon törékenyek, hiszen két jelentősen sérült emberről van szó, és naivság lenne azt remélni, hogy most majd együtt minden sikerül nekik. Ami inkább segíthet ilyenkor, az a tudat, hogy nincsenek egyedül, hiszen lám, van más is, aki hasonló nehézségekkel küzd. Nincs semmijük, de ez a hiány összeköti őket, és együtt kevésbé fáj. Ez nem hepiend, hanem inkább túlélés, ami már elég lehet ahhoz, hogy az itt-ott mégis felcsillanó reménysugarat észrevehessék, és megkapaszkodhassanak benne.

Children, go where I send thee.

How shall I send thee?

I'm gonna send thee two by two, 'cause

Two was a Paul and Silas, and

One was the little itty Baby,

Born, born Lord

Born in Bethlehem.

Ms. K. vissza akart menni a szobájába. Az ablakpárkányhoz ment, kedvenc helyéhez, mert nagyon szereti nézegetni a szemközti házakat, amelyek teljes karácsonyi díszben, ezer színes csillogó lámpával kidekoráltan álltak. Közben a karácsonyi kifestőkönyvében színezett, elmélyülten, mint egy gyerek, éppen csak a nyelve nem lógott ki. A többieknek készített karácsonyi képeslapokat belőle.

Ahogy ültem az ajtajába állított széken, ahogy azt ilyenkor szokás a szemmeltartás végett, egyre erősödő zokogást hallottam a szemközti szobából. R. egy fiatal lány lakott ott már több mint egy hónapja. Diagnózisa paranoid skizofrénia. Magas, vékony lány, hatalmas, ijedt kék szemekkel, sosem szól, nincs a többiekkel, ha rámosolygok, visszamosolyog, de nem beszélget senkivel, csak a hangokkal. Megkérdeztem tőle, tehetek-e érte valamit, de azt mondja, hogy nem. És ilyenkor tényleg nem. És más sem. Ő meg csak fekszik a földön, az ágya mellett, kiabál és sír, csapkod és küzd azzal a másik világgal ahol és amiben él, majd feldagadt, kisírt vörös szemekkel bekéretzkedik a gumiszobába, hogy a többieket meg a közhangulatot ne zavarja, na meg kicsit szégyenlős is, és ott tovább őrjöng. Amikor a nővér már nem bírja tovább nézni, kap egy injekciót. R. hagyja magát, ismeri már a szertartást, és tudja is, hogy ettől jobban lesz. Csak annyit mond, hogy nehogy Haldolt kapjon, mert attól nem tud lélegezni. Megnyugtatják, hogy ez nem az, hanem valami sokkal jobb. R. meg sem mukkan, hanem úgy marad még egy darabig, liheg, de nem is mozdul. Az ajtót nyitva hagyjuk, hogy amikor akar, ki tudjon menni.

For I've grown a little leaner,

Grown a little colder,

Grown a little sadder,

Grown a little older,

And I need a little angel

Sitting on my shoulder,

Need a little Christmas now.

Z. R-ért is aggódott és megkérdezte mi történt. Az itt lévő emberek nem sokat tudnak egymás állapotáról, betegségéről, megijednek, ha valami szokatlan történik, ők maguk is furcsának találják egymást sokszor, nem értik, mi miért történik valakivel. Aki először van itt, sokszor most először lát mentális problémát és pszichiátriai esetet. Megnyugtattam, hogy R. már rendben van, viszonylag, aztán megnéztük S-t, akit közben az anyukája és a nővére meglátogatott. Még elég rosszul nézett ki, de azt mondta, már sokkal jobban van. A gyógyszer is segített, meg az, hogy az anyukája is eljött. Azt mondta, mikor meglátta az anyukájat, elmúlt a mellkasából a szorítás.

Christmas eve will find me

Where the love light gleams

I'll be home for Christmas

If only in my dreams.

Aztán én jövök a sorban, hogy a következő két órában negyedóránként végigjárjam a folyosókat, megnézzem, ki hol van, mit csinál, milyen hangulatban. Ez az újaknak jó kis munka, mert egy órán belül megtanulják mindenkinek a nevét az osztályon. Az egyik ilyen utam alkalmával K-ba botlottam, aki a folyosón ült a földön, fejét lehorgasztva. Nem kell kétszer kérdezni, hogy mi baja van, kifakad és mondja. Magától jött ide, egyedül, hogy segítséget kérjen a problémájára, pszichoterápiára járhasson, erre már itt van két hete, nem csinál semmit egész nap, és most már ebbe kezd beleőrülni és ennél tovább már nem bírja, mert az ok, hogy egy kicsit itt van, de hetekig, az már képtelenség és az már nem használ. Elege van, mert ettől a semmittevéstől és bezártságtól nem tud jobban lenni és inkább haza akar menni. Annak ellenére, hogy ezt a történetet naponta kétszer hallom valakitől, komolyan veszem, mert tényleg így van, ahogy mondja. Bíztatom, hogy ezt mondja el az orvosának is. Kérdem, hogy a különböző pszichoterápiás csoportokra eljár-e, és hogy használnak-e. Eljár, és használnak, mondja, és mindegyiken tanul is valamit, amit tudna hasznosítani, de ezt otthonról is megtehetné. És különben is, most már el szeretné kezdeni az életét, mert eddig hagyta, hadd sodorja az ár, de most már ő akar a saját maga ura lenni, és felállni, megküzdeni mindennel, nem pedig itt betegeskedni. Továbbra is azt tudom neki mondani, hogy mondjon el mindent az orvosának, ugyanígy, ahogy most nekem, és azt gondolom, hogy amiről most K. azt hiszi, hogy időpocsékolás, arról az orvos látni fogja, hogy egy sikeres érési és gyógyulási folyamat, legalábbis annak kezdete, és nyugodt szívvel fogja kiengedni, abban a reményben, hogy K. ezt így is folytatja majd.

Please take me back to Toyland;

Ev'ryone's happy there.

It's more than a girl and boy land

Where dreams just like toys can be shared.

If you believe in Toyland,

Believe in things that you cannot see;

All the world would become a joyland;

What a wonderful world this would be.

Azért hozzáteszi, hogy attól is szenved, hogy nincs igazán társasága itt, habár jól kijön Mr. T-vel, csak ő mindig attól fél, hogy jönnek érte és el akarják vinni. Mr. T ekkor már az ajtóban áll, és alá is támasztja kérdésével, hogy itt vannak-e már, mert jönnek érte, amire többnyire nem tudok mi felelni, viszont a rádióból felhangzik egy viccesebb karácsonyi dal, ami azért is komikus, mert a nyilvánvaló egyezésről azonnal a velem szemben álló idős Mr. T-re asszociálok.

All I want for Christmas

is my two front teeth,

my two front teeth,

see my two front teeth!

Gee, if I could only

have my two front teeth,

then I could be with you

Merry Christmas.

Muszáj mennem, mert nem akarok ott nevetni, de K. tovább panaszkodik, nem észrevéve a vicces párhuzamot, pedig Mr. T-nek csakugyan hiányoznak az első fogai, és arról beszél, hogy a többiek meg mind bolondok és nehezen viseli őket, akkor a munkámra hivatkozva tovább megyek, mert nem akarom a jól indult beszélgetést elrontani a kirobbanó nevetéssel. Ezt szinte mindegyikük elég gyakran mondja, és valljuk be, egy ilyen kontextusban tényleg nagyon komikus.

Have a holly, jolly Christmas;

It's the best time of the year

I don't know if there'll be snow

but have a cup of cheer.

Amikor L. szobájába nézek be, szinte szégyenkezve néz vissza rám, és kérdezi, hogy kaphatna-e valamit enni, mert olyan éhes. L. ahogy mondani szokás, vasággyal együtt harminc kiló. Olyan gyógyszert kap, gondolom, nem véletlenül, aminek a mellékhatása az, hogy mindig éhes, és az ebből következő hízás. Rajta is végig lehet követni a gyógyszerek mechanizmusát: néhány nap kábultság, alvás, majd egyszercsak magához tér, kijön aszobájából, törölközőt, szappant kér, megfürdik, kimossa a ruháit, kiül a társalgóba és beszélget a többiekkel. A szigorú felügyeletből először közeli, majd általános felügyelet lesz, azán lassan hazamehet, a gyógyszer beállítva, a kötelező kezelések időpontja meghatározva, és így ellesz egy darabig. Aki aztán úgy érzi, hogy teljesen jól van, az abbahagyja a gyógyszerszedést, és akkor majd rosszabbul lesz, és valószínűleg vissza is kerül.

Keresek L-nek a hűtőben valamit, de nem lakik jól, és várja a hamarosan következő nass idejét. Az ebédlőben dupla adagot kap mindenből, az utolsó morzsáig felfalja, aztán félóramúlva újra jön. Persze nem lehet valakit csak úgy büntetlenül etetni, észrevétlenül, hiszen azonnal ott terem a huszonöt másik ember, hogy ők is kérnek, és ugye amikor az egyik kap, akkor nem lehet, hogy a másik meg ne kapjon.

Nyílik az ajtó, és belép egy hatalmas, ősz, nagyhajú, nagyszakállú bozontos figura, W. akinek a többiek nem is tudják a nevét, és igazából ekkor még én sem, mert mindenki csak Santa Clausnak hívja. Azt meg kell hagyni, jól időzített érkezése volt az osztályra, mert a páciensek igencsak örültek, hogy hozzájuk is megérkezett a Mikulás. A kollégák jóérzésére vallott azért, hogy mégsem a piros köpenyekből osztottak neki. W. egykedvűen vette tudomásul valószínűleg nem újkeletű becenevét és az arra irányuló kéréseket, hogy vajon tényleg ő-e a Mikulás.

Who's got a beard that's long and white

Santa's got a beard that's long and white

Who comes around on a special night

Santa comes around on a special night

Special Night, beard that's white

Must be Santa

Must be Santa

Must be Santa, Santa Clause

N. is besétál, már késő este lesz, de aki nem depressziós, az nem álmos, és még elodázzák az időt, mikor végleg bemennek a sötét szobába, az éjszaka magányába, a nyugtatókkal segített alvás feledtető homályába, a fehér, üres falak közé, a szürke takaró alá. A karácsonyfa feldíszítve áll a társalgó sarkában, az osztály szépen kidekorálva, s a karácsonyi zene még most is szól, egészen takarodóig, amikor már csak az éj csendje és az ablakon besütő csillag fénye súgja a karácsony igazi énekét: jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok… Azt el is felejtettem említeni, hogy az egyetlen könyv,amit itt ezek az emberek olvasnak, az a már-már ronggyá gyűrt Újszövetségük, aminek aszövegét is betéve tudjak. Szinte mindenkinek ott van a párnája alatt, vagy a kezében.

N. Etiópiából érkezett néhány évvel ezelőtt, a családja hozta be, mert aggódtak érte, nem evett, nem aludt, furcsán viselkedett, magában beszélt, és fejfájásra panaszkodott. Két kicsi gyereke van otthon, egy négyéves, és egy négyhónapos. Már a négyéves születése után is voltak hasonló tünetei, de most, a négyhónapos után újra előjött, erősebben. Posztpartum pszichózis. A gyerekeit két hete nem látta, pedig csak róluk beszél. Mikor jött, kapott egy kézifejőt, hogy a szoptatás ne maradjon abba, dehát abbamaradt, mert gyerek nélkül nem nagyon lehet szoptatni. Majd ha jobban lesz, hazamehet, de hogy miből gondolják, hogy így esélye van jobban lenni, azt nem nagyon értem. Csak ül, elréved a távolba, fájdalmas tekintetén a hiány tükröződik, és az értetlenség, hogy vajon mitől gondolják errefelé, hogy majd így egyedül az üres falak között jobban lesz és a gyerekei nélkül majd egészséges anya lesz belőle.

Oh, I don't want a lot for Christmas

This is all I'm asking for

I just want to see my baby

Standing right outside my door.

Az északa csöndje lassan belepi az osztályt, s kiki elindul a szobája felé, haza gondolva, a lányára, az édesanyjára, a szüleire, a gyerekeire, én meg öltözök, hogy én is utamra induljak. Amikor kiérek az épületből, beülök az autóba, s amíg kicsit várok, hogy bemelegedjen, bekapcsolom a rádiót. Az ég csillagos, a levegő fájón, csípősen hideg, én pedig a sálamba bújva kicsit haza gondolok, mielőtt elindulok. Kihajtok a parkolóból és megyek. Tudom, hogy a sok kifelé vágyakozó szempár az ablakból a sarkon beforduló és elűnő lámpacsík után néz…

As you sit by the fire,

Pray, think of us poor children

Who wander in the mire.

Énekek – nyers – fordítása:

1. Nem akarok sokat Karácsonyra, csak egyvalamire van szükségem, nem érdekelnek az ajándékok a fa alatt, csak téged akarlak, jobban mint gondolnád, csak azt akarom, hogy veled legyek karácsonykor.

2. Tedd anyukám életét egy énekké, tartsd meg apukámat biztonságban, és erőben, add, hogy egész évben velem legyenek, csak ezt szeretném karácsonyra.

3. Gyermekeim, menjetek, ahova küldelek titeket. Vajon hogyan küldjelek? Kettesével küldelek titeket, mert Pál és Szilás is ketten voltak, csak a kisgyermek volt egyetlen, az Úr, aki betlehemben született.

4. Egy kicsit soványabb lettem, egy kicsit hidegebb, egy kicsit szomorúbb és egy kicsit öregebb. De szeretném, ha egy kicsi angyal ülne a vállamon, szeretnék egy kis Karácsonyt.

5. A Karácsony este ott talál majd, ahol a szeretet lángjai gyúlnak, Karácsonyra otthon leszek, még akkor is, ha csak álmomban.

6. Kérlek, vigyél vissza a játékok földjére, ahol mindenki boldog, ez több mint a fiúk és lányok földje, ahol az álmokat és játékokat megoszthatjuk. Ha hiszel Játékországban, hiszel abban, amit nem láthatsz, az egész föld at Örom országa lehet, és az milyen gyönyörű lenne.

7. Csak két első fogat szeretnék karácsonyra, a két első fogamat, hogy lássam a két első fogamat. Hú, bárcsak meglenne a két első fogam, és akkor veled tölteném a Karácsonyt.

8. Legyen vidám Karácsonyod, ez az év legjobb ideje. Azt nem tudom, lesz-e hó, de igyál egy pohár vidámságot.

9. Kinek van hosszú fehér szakálla? A Télapónak! Ki jön azon a különös éjszakán? Hát a Télapó! Különös éjszaka, fehér szakáll, ez csak a Télapó lehet, csakis a Télapó!

10. Nem akarok sokat karácsonyra, csak annyit kérek, hadd lássam a kisbabámat, az ajtóban állva.

11. Amikor a tűz mellett ülsz, imádkozz értünk, és gondolj ránk, szegény gyermekekre, akik a sárban járnak-kelnek.