Itthon dióhéjban

Terveim közt volt, hogy írok az itthoni kórházi vagy egészségügyi tapasztalataimról is, ez aztán jól elmaradt. Egyrészt, mert az egyetlen, amiről írhatnék, egy totálisan abszurd szituáció, és ugyan nem szívesen (mert amúgy meg vicces), de a társszereplőre való tekintettel egyelőre megkímélek tőle mindenki mást, másrészt meg aztán ilyen rövid idő alatt nem fért bele a mindennapjaimba az aktív kórházlátogatás, habár, minden erről szóló újságcikket, vagy médiasszösszenetet elolvastam és megnéztem.
Egy gyógyszertári élményem azért mégiscsak volt, amikor elhatároztam, hogy beújítok valamit a ránctalanító krémek területén és egyúttal keresek valami használható vitamint a gyerekeknek is. A patikában senki nem volt, így nem kellett halkan beszélnem így elég időm volt arra, hogy mindent végigkérdezzek a nénitől, aki egyébként rendkívül kedvesen és aprólékosan, nem utolsósorban a megfelelő tudással és felkészültséggel válaszolt minden keresztkérdésemre. (Nem vizsgáztattam, csak mindenképpen meg kellett hogy találjam azt a krémet, amitől húszévesnek nézek ki.) Így aztán közösen megtaláltuk a megfelelő kréme(ke)t valamint a vitamint, amit még a gyerekek is jóváhagytak. A néni pedig várakozáson felüli gyógyszerésznek és embernek bizonyult.


(Intermezzo:
A patikából a fodrász felé sétálva a téren mentem keresztül. Erre ideális őszi idő lévén egyszer csak leszállt mellettem egy varjú és azt mondta: Kár! -Kár bizony, hagytam rá, és mentem tovább. Hamarosan egy következő varjú szállt egyre közelebb és ugyanúgy ő is elmondta, csak nyomatékosabban: Kár, kár! - De még milyen kár, bólogattam, és már majdnem belepunnyadtam az őszi elmúlós, borongós, károgós hangulatba, amikor egy harmadik varjú szállt le egyenesen mellettem és pofátlanul a szemembe nézve azt mondta: Kár, kár, kár! Erre elöntött a vörös köd és az avart a varjú felé rúgva ráordítottam: Na elmész te a picsába!
Amikor odaértem a fodrászhoz és beleültem a székbe, a károgós epizódokat kifújva magamból, röviden, annyit mondtam.)


Közben aztán elgondolkodtam arról, amikor a kedvenc professzorommal találkoztam, és ő elmesélte, hogy tavaly milyen beteg volt, de minden jól alakult, mert nagyon jó orvosa volt, akkor megkérdeztem, hogy és a nővér milyen volt. Hogy a nővér?
Szóval ezután a másik itthoni gondolatom pedig az volt, hogy Amerikában úgy kezdődött a nővérek emberszámba vétele, hogy azoknak egyszercsak elegük lett az old-school, fehérköpenykés lepedőakrobataságból, fellázadtak az őket csak angyalkáknak tituláló de közben meg a fenekükbe csípő páciensek és kollégák ellen, megmutatták, hogy amit ők csinálnak anélkül minden orvos jól megbukna, és még a betegek sem járnának sokkal jobban, ezért aztán még komolyabban vették magukat és a munkájukat, még többet tanultak, és elérték, hogy diploma kelljen a szakmához, lehetőleg egyetemi négy éves képzés, és soksok egyéb, a profiljuknak megfelelő képzés, tanfolyam, gyakorlat és mindegyéb. Ennek következtében aztán mindenki más is komolyabban vette őket, és veszi azóta is.
Még nem minden fenékig tejfel, de a különbség a régi és a jelenlegi között elképesztő és amikor ott kint azt mondom, hogy nővér vagyok, a társadalom ezt elismerően nyugtázza (erkölcsileg is és materiálisan is).
Remélem, hogy nem utópisztikus gondolat, hogy ez egyszer itthon is ugyanilyen lesz és mind a nővérek, mind a kórházak, mind a többiek részéről kölcsönösen megszületik az igény arra, hogy a nővér szó komolyan, tartalmasan és professzionálisan hangozzék bármikor. Én a magam részéről ezért szívesen megteszek bármit. S közben a hajam is tök jó lett:-)